Min Seo összerogyott a próbaterem közepén. az izzadtságcseppek lassan folytak le az arcáról, és hangtalanul a földre hulltak. Az óra lassan kattogva mutatta az időt: hajnali három múlt. És ő még mindig próbált. Az előbb mondták fel lábai a szolgálatot, de ő azért sem akarta feladni! Egy mozdulat nem ment neki. Számára lehetetlen nem létezik! Csak azért is megcsinálja. Remegő térdekkel feltápászkodott, és szembefordult tükörképével. Összegumizott hajából szétálltak a tincsek, szeme alatt hatalmas karikák húzódtak, és úgy festett, mint akit az előbb öntöttek le vízzel.
Ne csináld. Ne kínozd magad. Nem megy ma már. Pihenj..
-Mi az?- szólalt meg halkan, óvatosan.- Ki volt ez?- kapta oldalra a fejét. Érezte, hogy valaki megérintette. Valami megnyugvás, melegség járta körül, és egyből jobban érezte magát. Mintha ez a valami egy elem lett volna, ami feltöltötte.
Na, jobb már?
-I..igen- nyögte rekedten. Nem tudta, miért válaszol ezekre a különös, belső hangokra, de ösztönösen cselekedett.- Ki vagy te?
Valaki, aki mindig melletted van. Aki segít neked.
-De..mi vagy te?
Én vagyok a fényed a sötétségben. Az örömöd a bánatban. A segítséged a bajban. A kiutad a reménytelenségből. Én vagyok a kitartás, a józan ész.
-Elég volt!- kiáltott Min Seo kétségbeesetten. Megrettent a hallottaktól.- Ki vagy te? Hol vagy? Gyere elő!!!- ordított torkaszakadtából, miközben remegve a földre rogyott.- Biztos megzakkantam- túrt a hajába telhetetlenül.
Nem, nem őrültél meg. Minden emberben megvan ez. De nem mindenki hallja. Csupán aki a szívével lát, és kitartó. Csak annak tudunk segíteni. De ehhez le kell győzni a büszkeséget, és a makacsságot.
-Nem vagyok makacs- vetette fel a fejét hirtelen a lány.- És..nekem nem kell segítség- tápászkodott fel, majd egy nagy levegőt véve a tükör elé állt.
Látod, milyen erős lettél hirtelen? Ebben is én segítettem.
-Nem igaz. Nincs igazad!
Megint kis makacs vagy. Nem kell félned. Nem bántalak. Csak jót szeretnék neked.
-Nem kell segítség attól, akiről még azt sem tudom, hogy micsoda- morogta.
Miért olyan fontos ez? Nem gondoltam volna, hogy ennyire földhözragadt vagy.
-Földhözragadt? Dehogyis- nevetett fel kissé idegesen.- És most, ha megkérhetlek- dobta át a haját a válla feledt- muszáj megtanulnom ezt a mozdulatot.
Nem fog menni. Hidd el nekem, most ez nem fog menni sehogysem.
-Már jós is vagy?- csattant fel idegesen.
Nem. Csupán reális.
-És miért ne menne?
Mert eddig sem ment, amikor kipihent voltál. Hullafáradtan annyira se mész. Aludnod kéne. Hetek óta csak pedálozol. Csodálkozol, hogy egyre rosszabbul megy minden?
-Ez nem is ig..- akarta rávágni Min Seo, de azután elgondolkodott. Valóban, az elmúlt időben átlagban 3 órákat aludt éjjelente, és szinte a próbaterem vált az otthonává.
Na látod? Ugye, hogy igazam van.
-Igen- motyogta megsemmisülten.
Most már hiszel bennem?
-Miért kéne higgyek?
Istenem, de makacs vagy..Jó. Rendben. Most olyat fogok tenni, nem lenne szabad. De megteszem érted.
-Húúú, kíváncsian várom- gúnyolódott.
Miben fogadunk, hogy ezután hinni fogsz nekem?
-Semmiben- vágta rá- úgysem lesz igazad.
Majd meglátjuk. Hunyd be a szemed.
-Minek?
Mert azt mondtam.
-De nem akarom.
Nincs vita. Tedd és kész.
-Jó- hunyta le a szemeit Min Seo, és kíváncsian várt. Halk suhogás támadt, ami egyre csak erősödött, és a hirtelen támadt szél belekapott a lány rakoncátlan tincseibe. Azután csend lett. Min Seo érezte, hogy puha ujjak érintik az állát, mire ösztönösen kinyitotta szemeit, és azonnal tátvamaradt a szája. A fiú, aki előtte állt, egyszerűen csodálatos volt. Tépedt, égővörös haj, mosolygós szemek, dús ajkak. A fiú szája mosolyra húzódott a meglepődött arc láttán, majd elhúzta a kezét, és meghajolt.
-Sunggyu vagyok. Mostmár hiszel nekem?
-Ez..ez nem lehet. Mármint..te..nem lehet, hogy te..- sokkot kapott. A hang, akivel eddig vitatkozott, egy ilyen fiú. De..hogyan került ide? Mi ez az egész? Mi folyik itt? Talán álmodik?
-Hogy én?
-Hogy te ilyen..ilyen..
-Csodálatos vagyok? Elbűvölő? Édes?- érdeklődött szemtelenül mosolyogva Sunggyu.
-Egoista. Ezek szerint- nevetett fel a lány.
-Nem is igaz- utánozta a fiú Min Seo nyávogó hangját, mire először duzzogva figyelte, aztán nem bírta, és hitetlenül felröhögött.
-Menj a francba.
-Mutasd az utat- villantotta meg Sunggyu a mosolyát- viszont- váltott komolyan hangnemre- nem maradhatok sokáig.
-Mi? Miért?- szomorodott el azonnal a lány- Nem maradsz itt velem?
-Miért szeretnéd?
-Mert megnevettetsz. Vidám leszek. És..már hiszek neked. Ne menj el!
-Én is szívesen maradnék melletted- sóhajtott a fiú elkeseredve- de nem lehet. Már így sem szabadna itt lennem.
-Akkor..miért jöttél?- csuklott a sírást visszafojtva Min Seo. Csupán pár perce ismerte meg Sunggyut, és nem tudta, miért, de úgy érezte, a lelkének egy része tűnne el, ha ő itthagyná.
-Látni akartalak. Megérinteni. Nézni téged- hajtotta le a fejét a fiú.
-De..miért nem maradhatsz? Egyáltalán honnan jöttél?
-Nem mondhatom meg.
-Kérlek- emelte rá a lány nagy szemeit- legalább csak annyit, hogy ki vagy.!
-Az őrangyalod vagyok- mondta ki hirtelen.
-Te..te..tessék?- döbbent le Min Seo teljesen.
-Jól hallottad.
-De hát...-ekkor a lány egyszerre megértett mindent. Volt pár pillanat eddig az életében, amikor pusztán a vak szerencse mentette meg. Mikor egy belső hang azt súgta, "Ne tedd!" És most, tánc közben is. Végig az őrangyala volt az. Aki..Aki nos, nem úgy néz ki, mint ahogy elképzelte az őrangyalokat. Annál sokkal..helyesebb, csodálatosabb, gyönyörűbb, és..fiú. Ez is fontos szempont. És..vajon hova mehet el? És egyáltalán honnan jöhetett?
-Hol jártál?- kérdezte mosolyogva Sunggyu, látva, hogy Min Seo kissé elkalandozott.
-Csak gondolkoztam.
-Ó, értem. Hát..akkor én szeretnék adni neked még egy okot a gondolkozásra- suttogta a fiú, majd pirosló ajkaival megérintette a lány száját, de szinte azonnal el is kapta a fejét.- Ezt nem lett volna szabad- hajtotta le a fejét bűnbánóan. Sajnálom- suttogta.
-Ne menj el- kezdett könnyezni Min Seo- Szeretlek. Ne hagyj itt.- fúrta a fejét a fiú vállába, de az már kezdett halványulni. Egyre kevésbé látszottak a vonalai, kezdett egybeolvadni a félhomállyal.
-Veled leszek mindig- hallatszott Sunggyu susogása- Benned élek örökké. A lelked része voltam, vagyok és leszek. Ne felejts el..-egy villanás, azután sötétség. De nem csak a szobában. Hanem Min Seo-ban is. Viszont mélyen, valahol a fejében mélyen meghallott egy hangot.
-Én is szeretlek..
