Real lies, but not a true story~

Hát ezt szépen megcsináltam. Ezt nem hiszem el. Életemben először pofon vágtam a testvéremet. A saját öcsémet!!! Ez nem igaz. Azután persze magamat is megpofoztam. Hogy tehettem ilyet? Szörnyű vagyok. Áááá, még mindig remegek az idegtől. Aztán megjött apu, és minden a feje tetejére állt. Oké, hogy dühös, hogy ideges a munkája miatt, de azt ne rajtam töltse ki! Kiabált velem. Ordított velem. Én meg visszaszóltam. És kezdődött a vita, aminek persze az lett a vége, hogy a szobámba kellett mennem..Óriási.  Ezt nem bírom. Felpattantam a babzsák fotelemből (majdnem visszaestem), felkaptam a mobilomat és a zsebembe csúsztattam. Kinéztem az ablakon, csekkoltam, hogy milyen az idő, de mivel hétágra sütött a nap, ezért nem vettem pulcsit. A deszkáscipőmet a lábamra kaptam, majd szóltam anyunak, hogy bementem a városba.
-Rendben- mosolygott anyu-.
-Apu?- néztem körbe félve.
-Már elment a postára. Majd megmondom neki, hol vagy- mondta. Anyu nagyon rendes. És igazságos is.
-Köszönööööm- öleltem meg gyorsan, és megszorongattam egy kicsit, majd kinyitottam az ajtót, és lesiettem a lépcsőn.
Az utcára érve sóhajtottam egy nagyot, és igyekeztem kiüríteni a fejem, miközben elindultam. Sajnos nem sikerült. A gondolatok szinte kergették egymást, és nem akartak eltűnni. Közben a lábam csak vitt előre, azt sem tudom, hová.  A madarak vidáman csiripeltek, az emberek az utcákon csapatokban mászkáltak, és felszabadultan nevettek.  De jó nekik..És most lehet gondolni egy nyavalygós kamasznak, aki a világ minden gondját a magáénak érzi, de nem vagyok az. Csak éppenséggel..Most valahogy nem megy a nevetés.
Mikor megálltam, felpillantottam, és körülnéztem. A ligetnél voltam. A város legnagyobb ligeténél. Hatalmas tölgyfák sorakoztak a kikövezett út mentén, és közöttük világoszöld fű terült el. A liget közepén egy pavilon állt, ami nagyon jól visszhangzott. A liget végében egy játszótér volt felállítva, csúszdával, homokozóval, hintával.  Gyerekeknek kész mennyország. Lassan odasétáltam egy padhoz, és lehuppantam rá. A lábamat lóbálva próbáltam megnyugodni, de nem ment. Szörnyen haragudtam apura. És ez már nem az első eset. Csak most telt be nálam a pohár. Hirtelen ötlettől vezérelve előrántottam a mobilom, és már épp nyomtam be volna a hívás gombot, mikor megállt az ujjam a levegőben. Minek akarom hívni? És pont Őt? Mit gondolna, hogy miért hívom ilyennel pont őt? Totál hülyének nézne. Talán az is vagyok.  De most annyira ideges voltam, hogy mégis felhívtam. A telefon háromszor csengett ki, én meg összeszorított fogakkal, és lehunyt szemekkel vártam, hogy felvegye.
-Szia, Hyun-sil- szólt bele végül a készülékbe HyungSeok vidám hangon- Mizujság?
-Szia-  szóltam bele kissé remegő hangon.
-Mi történt?- váltott át hirtelen a hangja komolyabban.
-Balhé volt otthon. És eljöttem, és..és..nem tudom, hogy mit tegyek- hadartam egy szuszra, és remegő gyomorral vártam a válaszát.
-Ó, figyi, annyira segítenék- kezdte, én meg már akkor csalódottan sóhajtottam- csak, itt van nálunk..
-HyungSeok, hol vaaaagy már?- hallottam valahonnan távolabbról egy nyivákoló hangot, ami a telefonjából jöhetett. 
-..szóval itt van Chan Mi- fejezte be Seokie a mondatot.
-Á, értem- igyekeztem a hangomat normálisra erőltetni, de elég nehezen ment. Megint a sírás kerülgetett.
-Nagyon bocsi- szabadkozott. Mit számít?
-Semmi baj. Menj csak, szia- köszöntem el.
-Szia- és azonnal lerakta. Csalódottan dőltem a pad támlájára, miközben a kijelzőt bámultam. Nem hívott vissza. Megint összetörte a szívem.  Éljen, éljen. A lehulló faleveleket bámultam, miközben a könnyek lecsorogtak az arcomon. Plusz egy sírás mára. Mit számít már? Nem tudom, hogy mennyi ideig ücsörögtem ott, de nem is érdekelt.
-Silie?- kérdezte egy hang döbbenten. Felnéztem, a frufrum alól, és hevesen dobogni kezdett a szívem. Chi Hoon volt az, és a BMX-én ülve vizslatott.
-Ömm..Szia- dörzsöltem meg gyorsan a szemeimet, hogy ne látszódjon, hogy sírtam- Hát te..?
-Megbeszéltük Jaehyunggal, hogy elmegyünk bicózni. De te jól vagy?- szállt le a bringájáról, és leült mellém a padra. Remegve arrébb csúsztam, hogy ne érjen össze a lábunk. - Persze- erőltettem magamra egy mosolyt.
-Naa, látom én, hogy nincs minden rendben- kezdett szekálni, de olyan aranyosan, hogy eszembe sem jutott rá haragudni. Ő legalább foglalkozik velem.
-Jól van, csak hagyd abba a böködést- nevettem fel, majd elkomorodtam- szóval..családi balhé volt otthon. És nem bírtam, és eljöttem.
-Ugye nem költözöl el?- kérdezte riadtan.
-Dehogy. Csak..aissh elegem van- hajtottam le a fejem.
-Na, ne szomorkodj- ölelte át a vállam, mire a gyomrom görcsbe rándult. ÚRISTEEEN! A vállára hajtottam a fejem, és így ültünk egy ideig, csendben. Hirtelen Chi Hoon mobilja rezegni kezdett, mire elengedett, és felvette.
-Ember, hol a francba vagy már?- hallottam Jaehyung hangját- itt várok már Jessicával meg Zoey-val vagy fél órája a pláza előtt- hőbörgött.
-Uhh, bocsi Hyungiiii- pattant fel villámgyorsan, majd a zsebébe csúsztatta a telefonját, és felpattant a bicójára. Aztán leszállt, visszafutott hozzám, gyorsan megölelt, majd elhúzott.
Vegyes érzelmekkel néztem utána. Az egyik felem konkrétan már meghalt, és baromira boldog volt, a másik felem viszont szomorú. Chi Hoon legjobb barátja Jaehyung. Jessica legjobb barátnője Zoey. Jaehyung már összejött Jessicával..És ebből én „okosan” következtettem arra, hogy akkor Chi Hoon meg Zoeyval fog. Ráadásul imádják egymást. Hülye gondolatok ezek, de sosem hagynak nyugodni. Viszont nem tudtam nem örülni! Chi Hoon ennyire figyelmes, és aranyos, és..ÁÁÁÁÁ!!! Nagyon szeretem. Legalább annyira, mint HyungSeokot..

Never Give Up~ 2. rész

A falióra ketyegése és a tanár beszéde volt az egyetlen, amit lehetett hallani az egész teremben. Zelo a tenyerébe támasztotta az állát, és úgy bámult a táblára.
-Ez nem igaz- hallott maga mögül halk motyogást, mire hátrafordult. YongGukot pillantotta meg, hasonlóan unott arccal.
-Neked is eleged van?- sziszegte Zelo a fogai között.
-Igen!- emelte fel a hangját az idősebb.
Zelora a fiú hangja erősen hatott, felbátorodott, felállt, és lesöpörte az összes lapot, amit az asztalán talált, majd kirontott a teremből. Az osztály –miután feleszmélt a kezdeti sokkból- követte a példáját. Felborították a székeket, néhányan (mint YongGuk is) felugráltak a padokra, és ott őrjöngtek tovább. A tanárt a nagy tumultusban kilökték a teremből, aki felháborodva indult az igazgatóhoz.

Zelo berontott a stúdióba, és őt követte YongGuk is. Néhány szóval elküldték a stúdiósokat, majd lehuppantak a székekre, YongGuk lekeverte a dalt, ami addig szólt, és Zelo szája elé lökte a mikrofont.
-Itt az idő- mondta ünnepélyesen az idősebb.
-Nem merem- kezdett óvatosan visszavonulót fújni a maknae.
-Dehogynem- szögezte le YongGuk magabiztosan.
-De nem.
-De igen.
-Nem.
-De.
-De nem.
-Na, ebből elég- rontott be az ajtón Himchan- a hülye vitátokat hallgatja az egész iskola.
-Mi van?- nézett rá a két fiú elképedve. -  Ja igen..bekapcsolva maradt a mikrofon- szitkozódott YongGuk, miközben Channie röhögni kezdett.
-Na, most vagy soha- ütött Bang egyet Zelo vállába, aki sóhajtott egyet, és beleszólt a mikrofonba.