-Tűnj el! Menj el a fenébe!- kiáltottam magamból kikelve. Elegem volt DooJoonból, a viselkedéséből. És az, hogy láttam tegnap egy lányt átkarolva ücsörögni a parkban, az utolsó csepp volt a pohárban.
-Hadd magyarázzam már meg- kérte Joonie már vagy századszorra, felemelve a hangját. A karomnál fogva magához húzott, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Nem- ráztam meg a fejem indulatosan, és kitéptem magam a szorításából- Elegem van a kifogásokból.
-Jól van. Jól van- rágózott DooJoon idegesen- Akkor ennyi. Ha meghallgatni sem akarsz, és nem bízol bennem, akkor ennyi. Én végeztem- mondta indulatosan, könyörtelenül.
-Rendben. Màr ideje volt- vágtam rá. Ott álltam a szobában karba tett kezekkel, a szemeim szikrát szórtak. DooJoon szeméből sütött a szomorúság, de állta a pillantásomat. Végül felkapta a kabátját, és kiviharzott az ajtón, becsapva azt maga mögött hangos csattanással. Pár pillanatig lefagyva néztem az ajtót, éreztem, hogy valami eltörik bennem. És kész. Ennyi. A làbaim felmondták a szolgálatot, és lerogytam a földre, majd kitört belőlem a zokogás. Ott ültem egyedül a földön, a kiszakadó mellkasommal, és a bedugult orrommal. Elment. Itthagyott. És ez az én hibám. A padló köve hideg volt, de most ez zavart a legkevésbé.
-Neeem- kiáltottam fel hirtelen. A könnyeim végigcsorogtak az arcomon, és forrón perzselték a bőrömet...
DooJoon bevágta maga mögött az ajtót. Homlokàt nekitámasztotta a falnak, és a szája megremegett.
-Mindent elszúrtam- suttogta, miközben pár könnycseppje a földre hullott. Dühében belevert ököllel a falba, folyamatosan magát szidva. Jóvá akarta tenni a hibáját. Nem hagyhatja, hogy csak így vége legyen. De..hogyan? Folyamatosan kattogó aggyal sétált le csendben a lépcsőn, és kilépett a szakadó esőre. Az esőcseppek egybefolytak a könnycseppeivel. Nekitámaszkodott a kerítésnek, és lehajtotta a fejét. Tátongó ürességet érzett a szívében. Valami nagyon hiányzott onnan..vagy inkább valaki. Most fogta csak fel, hogy mennyit jelent neki a lány. DooJoon úgy érezte, hogy a lány nélkül ő egy senki. Csendesen hallgatta az esőcseppek egyenletes kopogását az aszfalton...
Óvatosan elhúztam a függönyt, és kilestem az útra. Bevallom, nem sokat láttam, mivel sötét volt, és a szemem egyébként is összeszűkült a sok sírástól. Hirtelen megpillantottam egy fiút a kerítésnek dőlve. Dobogó szívvel próbáltam kivenni az alakját. Amikor felismertem, görcsbe rándult a gyomrom.
-Még mindig itt van- susogtam a felismeréstől kissé még döbbenten. Szívem szerint legszívesebben kikiáltottam volna neki, hogy jöjjön vissza, de az agyam nem engedte. Visszapörgette a fejemben a vitát, hogy miket tett, és végül meggyőzött. Visszahúztam a függönyt, és elfeküdtem az ágyamon. Akkor sírjuk álomba magunkat..
DooJoon töprengett, mikor hirtelen úgy érezte, hogy figyelik. Körbenézett, de az utca kihalt volt. Felpillantott volt barátnője szobájára, ahol még égett a villany. De hiába. A lányt nem látta. Sóhajtott egy hatalmasat, felállt, és zsebre dugott kézzel hazaindult...
Életem legszörnyűbb északáját éltem át. Csak fetrengtem, minden gondolatom DooJoon körül forgott. Van egy olyan mondás, hogy azzal álmodsz, aki hiányzik. Na, és ezt tudom már igazolni. Ugyanis Joonie még álmomban sem hagyott békén. Ha kinyitottam a szemem, a képeken volt ott, amiket még régebben ragasztgattam ki a falra. Ha becsuktam a szemem, ő ugrott be. Végül megelégeltem ezt, és felkeltem. Kicsoszogtam a konyhába, hogy valami reggelit készítsek magamnak. Az egész lakást üresnek éreztem. Bármennyire is fájt magamnak bevallani, hiányzott DooJoon. Nem is mertem belegondolni, hogy ha már egy naptól kibukok, hogy nincs itt velem, akkor mi lesz később.
Ebben a pillanatban kopogtattak. Fogalmam sincs volt, ki lehet az, és mivel élni sem volt kedvem, lassan sétáltam ajtót nyitni.
-Ki az?- nyitottam ki, amikor is tátva maradt a szám. DooJoon állt előttem, a szájában egy szál vörös rózsával, mint a tangótáncosoknál. Mosolyogva becsukta a számat, és az ajtót is maga mögött. Mikor felocsúdtam a döbbentségből, ütni kezdtem.
-Mit csinálsz?- kiáltott fel, a karját dörzsölgetve.
-Megérdemled- sziszegtem.
-Igazad van- vette ki a rózsát a szájából, és a szemembe nézett- Bocsánatot kérni jöttem.
Ajjaj...a szívem kezdett olvadozni. A gyomrom megremegett, ahogy Jooniet figyeltem. Őszintének látszott.
-Nekem is bocsáss meg- szóltam elcsukló hangon- Egy dög voltam- hajtottam le a fejemet. DooJoon viszont felemelte a kezével az államat, míg a másik kezével átadta a rózsát.
-Szent a béke?- kérdezte reménykedve. Én csak bólintottam, mire megcsókolt. Lágyan, szerelmesen, őszintén. Ezt hiányoltam régóta. Átcsúsztatta a nyelvét a számba, és éreztem, hogy a csókja egyre hevesebb lesz. Szó nélkül felkapott, bevitt a hálószobába, közben pedig egyszer sem szakította meg a csókot.
Ledöntött, majd rámfeküdt a teljes testsúlyával. Átkaroltam a nyakát, és még jobban magamhoz húztam. Mert visszakaptam. És most már nem állhat közénk senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése