-Nem akartam- motyogtam.
-Hm?
-Nem szerettem volna- ismételtem meg, kicsit hangosabban, bár ez a három szó nagyon távol állt az igazságtól.
-Aha. Oké- lökte el magát, és elment. Keserűséget éreztem a számba. Szinte szétmart belülről.
-JunHyung!- szóltam utàna, de hiába. Vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Csak remélni tudtam, hogy az első variáció.
-Hhhh- sóhajtottam, és a homlokomat a falnak támasztottam.
-Figyi, Mi-ja - lépett reggel JunHyung hozzám és Chan Mi-hez. A hangjára a szívem nagyot dobbant, de igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomra.
-Igen?
-Nem jössz el délután moziba?...- ahogy ezt kimondta, éreztem, ahogy az arcomat elönti a pír, és a szívem majd' kiugrott a helyéről-...Mi-Hyunék is jönnének- folytatta. És kész. Szinte hallottam, ahogy a szívem, és ezzel együtt a reménybe vetett hitem egy reccsenéssel darabokká hullik. Chan Mi bátorítóan megszorította a karomat, és szúrós szemmel figyelte JunHyungot.
-Ömm..-próbáltam megszólalni, bár a torkom teljesen kiszáradt- ma nem jó- nyögtem ki végül.
-Oh- vakarta meg a fejét Junnie- és..máskor?
-Akkor sem jó neki- vágott közbe hirtelen Chan Mi- úgyhogy köszi, de mennünk kell- azzal intett, és behúzott az osztályterembe.
-Huuu, köszi- mondtam hálásan. De ez igazi hála? Hiszen én sem akarom többet őt látni. Vagy..mégis? Nem tudom. De most tényleg nem szívesen hallgattam volna Mi-Hyunt és hűséges csatlósait, az fix.
Fuuu, hogy én hogy utálom a matekot. Érthetetlen és unalmas. Ráadásul a matektanár is szörnyű, így hát az órák eseménytelenül, fáradtan teltek el. A legtöbben a pad alatt telefonoztak, néhányan firkálgattak. É n nyitott szemmel aludtam (tegnap éjjel BOF maratont tartottam, ezért ma hulla voltam), amikor rezgett egyet a telefonom.
Egy új üzenet- írta. Óvatosan felpillantottam a tanárra, majd megnyitottam. Mi-Hyun küldte. Csodálkozva nyitottam meg. Az üzenet rövid volt, csupán négy szó:
Szállj le JunHyung oppáról!
Nagyszerű. Még egy ok, amiért kerülnöm kell JunHyungot. Hurrá- gondoltam kelletlenül.
Egy hét telt el, azóta nem beszéltem JunHyunggal. Még a köszönőviszonyunk is megszűnt. Próbáltam levegőnek nézni, és úgy tűnik, hogy sikerült. Egy ideig még próbálkozott, de nem szóltam hozzá. Úgy tűnt, ő ráunt erre, és most a folyosón úgy megyünk el egymás mellett, mintha két idegek volnánk. Sőt, ha lehetett, egymás közelébe sem mentünk. És hogy belül mit érzek? Tömény, pokoli fájdalmat. És hiányt. Legalább most Mi-Hyun is örülhet. Örüljön csak annak a szőke fejének. Akárhányszor meglátom JunHyung mellett, elégedett vigyorral az arcán, megtépném a haját. De nem teszem. Azzal csak mégjobban mutatnám, hogy fáj. Nem hagyom, hogy azt lássa, ahogy szenvedek. Az csak plusz öröm lenne neki.
-Hűű, nézzétek, esik a hó!- kiáltott fel Chan Mi, mire mindenki az ablakhoz tódult törióra kellős közepén, köztük én is. Imádtam a havat, és a telet. Akkor éreztem a legjobban magam.
-Emberek- tapsolt egyet a tanár, mire mindenki összerezzent- ha mindenki kellően kicsodálkozta magát, talán folytathatnánk is az órát. Nem hinném, hogy most először látnak havat.
Mindenki kelletlenül visszacsoszogott a helyére, és az óra folytatódott.
-Figyi- mondtam Chan Mi-nek suli után- Elmegyek sétálni az erdőbe. Jössz?
-Ki nem hagynád az első hóesést, igaz?- vigyogott barátnőm, azután megrázta a fejét- Bocsi, most nem jó- tűnt el a mosoly az arcáról- HyunSeung jön korrepetálni- húzta el a száját.
-Ohh- biggyesztettem le a számat- Akkor hajrá- veregettem meg a karját, mert láttam, hogy Seungi igyekezik felénk.
-Chan Mi, siessünk, mert különben nem tudunk végezni- állt meg mellettünk a fiú.
-Rendben- sóhajtott barátnőm, majd megölelt- Bye! Majd beszélünk- azzal mindketten eltűntek a diákok tömegében. Feltettem a kapucnimat, és lesétáltam a lépcsőn. A hó már nagy pelyhekben hullott a járdára, de nem olvadt el, hanem a csizmám alatt ropogott.
*az erdőben*
Nagyon szerettem ezt a helyet. Télen, amikor fehérbe öltözött a táj, még csodálatosabb volt. Jégcsapok csüngtek az ágakon, és csillogtak. Körbe- körbe nézlődve sétáltam a fák között, míg végül kiértem a tisztásra. Barátságos hely volt. Padok kihelyezve, és az egészet körülveszi az erdő. Egy zsebkendővel letörölgettem az egyik padot, és leültem.
-Hát te?- szólalt meg egy hang hirtelen mögöttem, mire megfordultam. Annyira iagzságtalan az élet! Mikor épp elfelejtenéd, újra felbukkan, és kezdődik minden elölről.
-Mindig ide jövök- feleltem, miközben kerültem a tekintetét.
-Még nem is láttalak itt- ült le mellém, mire távolabb csúsztam tőle.
-Én sem téged- mondtam, és még inkább elhúzódtam.
-Ha így folytatod, le fogsz esni- mosolyodott el.- Beszélnünk kell- váltott át komolyabb hangsúlyra.
-Miről? Nincs mit mondanom, JunHyung- vetettem oda.
-Hát pedig jó lenne. Miért vagy velem ilyen? Totál megváltoztál egyik pillanatról a másikra.
-Menj, és kérdezd meg a drága Mi-Hyunodtól- mondtam sértődötten. Pár pillanatig nagyokat pislogva nézett rám.
-Hogy jön ő ide?
-Hagyj békén- álltam fel idegesen.
-Várj már- állt fel ő is, és magához húzott. Szemeivel fürkészően méregetett, és meg nem bírtam állni a pillantását, ezért megfordultam.
-Van egy nagyon nagy bajom- suttogtam szomorúan.
-Mi az?- lépett közelebb, és hátulról átölelt- Tudok segíteni?- beleremegtem az érintésébe. Kimondhatatlanul jól esett.
-Nem hinném.
-Legalább mondd el- noszogatott.
-Szerelmes vagyok- motyogtam egy sóhaj kíséretében.
-Viszonzatlan?- húzta el a száját. Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. Igen, viszonzatlan. És baromira fáj.
-Ki az, aki nem szeret téged?- kérdezte megütközve.
-Te..tessék?- dadogtam zavartan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése